Nagy családban nőttem fel.
Nagyszülők, testvérek, nénikék, unokatestvérek vettek körül. Minden családi ünnep, fontosabb esemény, de még a falusi búcsú is alkalmat adott arra, hogy anyai nagymamám egybegyűjtse a rokonságot. Ilyenkor vidékről is felutaztak a távoli családtagok. Közös ebédek… Az elmaradhatatlan húsleves és rántott hús, aminek az ízét még ma is érzem a számban… Emlékszem, ahogy a nagypapám szertartásosan elővette azt a régi fajta kockás textil-zsebkendőjét, és megtörölte gyöngyöző homlokát, miután megette a gőzölgő és igen csípős levesét. Gyermekként nem értettem, hogy miért mondta mindig, hogy „Egy jó tányér forró levesnél nincs jobb!”
Mi, gyerekek áhítattal ültünk a nagyok között és hallgattuk, ahogy egymás szavába vágva mesélik a családi történeteket. Harsány nevetések, hatalmas hangzavar, nagy viták és kibékülések. Hányszor, de hányszor hallgattam meg egy-egy anekdotát…
Ott ült mindenki. A család sikeres életutat bejáró tagjai és a feketebárányok is. Mindig, mindenkinek volt helye a családi asztalnál. Gyermekként imádtam hallgatni a felnőtteket, magával ragadtak a történetek, akár a tündérmesék. Ma már tudom, hogy mindez a biztonság érzését teremtette meg bennem. Tartozom valahová, része vagyok a családnak.
Itt tanultam meg, hogy a kudarc nem a világ vége: mindig van tovább, és néhány év távlatából már nevetve emlékszünk rá vissza. Lehet vicces is egy felsülés és egy idő után a titkok is napvilágra kerülhetnek. Átértékelődtek a múlt eseményei. Az elmesélés pillanatában a kudarcok, buktatók reménytelensége elsimult, megértettem, hogy a világ nem egy veszélyekkel teli hely, ahol nem érdemes semmibe se belefogni, hanem egy izgalmas, kalandokkal teli hely, ahol érdemes nekiindulni, felfedezni, megküzdeni a nehézségekkel, kihívásokkal. Megértettem, hogy az életnek nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy boldoguljak, örömömet leljem benne.
A nagyszüleim, a rokonaim többsége és az édesapám sem él már sajnos. Ha lehunyom a szemem, élénken vissza tudok emlékezni, hallom a történeteket, látom az arcokat. Bennem él a családunk meséje, a családunk története.
Szerencsés gyerek voltam, mert vártak engem, és szerettek. Az én mesém már a megszületésem előtt megkezdődött. Szüleim gondoltak rám, elképzelték, milyen leszek, találgatták, hogy mi legyen a nevem.
Milyen szívesen hallgattam gyermekként ezeket a történeteket is… Ezek alapozták meg az én, de minden gyermek önbecsülését.
Meséljetek a gyermekeknek, a nagyszülőkről, a szülőkről, a családról! Az anekdoták által megelevenednek a rég elment hozzátartozók, a családtagok között pedig láthatatlan, mély, szétszakíthatatlan kötelék fonódik. A legszebb ajándék, amit adhatunk a gyermekeinknek: az összetartozás élménye, a családi fészek megtartó ereje.
2021-ben és 23-ban megtörtént velem a csoda:
Nagyama lettem.
A nagymamák felbecsülhetetlen értékű kincs birtokában vannak: magukban őrzik az egész család múltját és emlékeit. Ahhoz, hogy ezek a történetek ne merüljenek feledésbe, szolgál segítségül ez a könyv. Nem kell mást tenni, csak kitölteni ezt a naplót, amivel aztán megajándékozhatjuk az unokáinkat. Megörökíthetjük az emlékeket, történeteket, képeket, tapasztalatot, mindazt a kincset, amit felhalmoztunk magunkban a hosszú évek során.
